Az EB margójára 2, azaz én, a fotel szurkoló


image

 

1986, egy szegedi általános iskolában nyári szünetre készülődik a diáksereg. A gyerekek kint játszanak, a tanár bácsik pedig az aulában ülnek és egy fekete-fehér tv képernyőjén nézik a mexikói világbajnokság, ezen belül is a Magyar csapat előző esti játékának ismétlését, sűrűn gesztikulálva, még mindig reménykedve a csodában és nehezen beletörődve a megmásíthatatlanba. A Magyar csapat június 2-án, magyar idő szerint este 8-kor lépett pályára. Aznap este mindenki tűkön ülve várta a csodát. Akkoriban nekünk ők voltak a futballista sztárok és lent a téren mindig kiosztottuk ki-kicsoda és előre lejátszottuk a meccseket, ahol valamiért mindig a magyar válogatott győzött. Aztán jött az a hétfő este és amikor a mérkőzésnek vége lett, valami összetört. Nem csak bennünk, gyerekekben, de a felnőttekben is. Nevelőapám szótlan lett, nagyon szerette a focit, de ott, akkor könnybe lábadt a szeme. Emlékszem, párszor kivitt az akkor meg létező SZEOL-AK mérkőzéseire, hogy belémplántálja a foci szeretetet. Nem sejtettük, hogy aznap este sok ember álmát lopják el moszkvai utasításra, és azt sem tudtuk, hogy ilyen sokáig kell várni az új csodára. Aztán vártuk az újabb csodára évekig és ahogy az évek teltek, s az iskolák változtak, egyre jobban a beletörődés lett úrrá rajtunk. Hiába jött a rendszerváltás, ahogy a politikában, úgy a futballban is csak az üres ígéretek és botrányok jutottak nekünk a hazai klubmeccseken. Lassan, de biztosan a foci eltűnt az életemből. Igaz néha egy-egy nagyobb meccset megnéztem, klubsemleges emberként, de nem érdekelt igazán. Ha valaki kérdezett a magyar fociról, egy laza legyintéssel témát váltottam, és inkább a vízilabda válogatottról beszéltem. Tagadhatatlan, hogy közben voltak fel-fellángolások a magyar futball életében, de általában egy meccs alatt kifulladt a láng, mindig találva indokot és bűnbakot. Azt gondoltam a magyar focit Pintér Attila előtt már mélyebbre nem lehet süllyeszteni, de aztán kiderült, hogy sajnos mégis. Focistáinkról a hírek általában arról szóltak, hogy milyen márkás autója van, vagy ki az éppen ügyeletes celeb barátnő, akivel villoghat és persze mindez a pletykarovatokban, soha nem a sportújságban. Aztán történt valami. Előbb jött Szalai Ádám kiakadása, és utána Dárdai (az Isten) megjelenése. Dárdai játszott válogatottként, így pontosan tudta, hol bűzlik a hal. Herta játékosként, majd ifi edzőként, olyan mentalitást tett magáénak, amiről itthon csak álmodni mertek, ha egyáltalán mertek az edzőink. Jött, látott és győzött. Ígért pontokat és megszereztük, lett önbecsülés és nőtt a szurkolói bázis is. Innentől kapcsolódtam be újra a magyar futballéletbe. Jött végre valaki, aki szintén ígért, akárcsak az elődei, de velük ellentétben hozta is, amit ígért. Azon kaptam magam, hogy elkezdtem élvezni a magyar válogatott mérkőzéseit és szurkolni kezdek nekik. Ez alatt az idő alatt természetesen jó magyar szokás szerint ment a savazás, de az új szemlélet jött és hozta az ígéretet. Időközben a Herta edzője mindenki Palija lett, s bár jó hír volt, tudtuk ez magával fogja hozni azt, hogy Ő megy. Így is lett, de jött a második isten, Bernd Storck. A jó magyar edzői társadalom rendesen nekiesett, de őt nem érdekelte más, csak a csapat. Csapat, ami ha nehezen is, de kijutott az EB-re. A Norvégok ellen már láthattuk, valami új született, valami, ami egy elveszett álmot hozhat vissza. Eljött az EB, az ország lázban égett, hisz 1972 után újra kint vagyunk. Az első meccset Ausztria, az egyik eb esélyes ellen játszottuk. Úgy belém égett, hogy a buszon ülök, nézem a meccset a telómon és ösztönből kiáltok fel, hogy góóól. Mindenki nézett rám, majd mosolyogva vették tudomásul, semmi baj, nem őrült meg, csak a csapata játszik. Mire hazaértem, a meccsnek vége lett, de bennem feléledt valami. A feleségem szkeptikusan fogadta a híreim, hogy jó a csapat és milyen jól játszottak. Alig vártam a következő meccset, és ujjongtam, amikor láttam mekkora őrület van otthon is. Az az egy meccs összefogott egy országot, olyan szinten, amit még politikai erőknek sem sikerült. Összeborult jobbos-balos, keresztény-zsidó, stb, stb. és egyre dobbant a szív. A következő meccsre még több magyar érkezett Franciaországba és szervezetten hatalmas szurkolást rendeztek. Bevallom féltem, hogy az ultráink esetleg tönkretehetik ezt az áldott állapotot, de tévedtem, s ahogy akkor, most is köszönöm, hogy nem attól volt hangos a nyugati média, hogy milyen suttyók vagyunk. Jó hangulatot varázsoltak és igazi ünneppé varázsoltak a szurkolást, balhék nélkül. Köszönöm, így ismeretlenül is nektek, és köszönet a több tízezer magyarnak, akik a helyszínen buzdították a csapatot. A második meccsünket az Izlandiak és a bíró ellen kellett megvívni. Ugyan elvett egy győzelmet a sporttárs, de végül döntetlent hoztunk. Franciaországban és Magyarországon túlzás nélkül mondhatom, hogy örömünnep volt, félelmetes hangulattal ötvözve. A focistáink, most már olyan rétegeket is megmozgattak, akik nem bíztak eddig a csapatban. 15 millió szív dobbant meg újra, együtt, határok nélkül. Tudtuk a neheze még hátra van, de már nem volt veszíteni valónk és bármi is lesz, a focistáink már hősök. A harmadik csoportbeli mérkőzés zakónak nézett ki Portugália ellen, de nem így lett, sőt, történetesen az EB egyik, vagy talán a legjobb meccsét játszottuk pazar 3-3-as eredménnyel. Ezután első helyről mehettünk tovább a csoportunkból, megkapva Belgiumot, a legesélyesebbnek titulált EB győztest. Esély latolgatások mentek az interneten keresztül, ki így, ki úgy látta. Én 2-1-es meccset jósoltam a Belgáknak, de titkon bíztam a mi győzelmünkben. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de ugyanakkor azt is tudtuk bárhogy is végződik a meccs, bármi lesz, a hőseink most már közöttünk élnek. A meccs sajnos nem úgy végződött, ahogy szerettük volna, ahogy titkokban álmodtuk, de csak szomorúságot éreztünk és nem keserűséget. Szerethető lett a csapat, láttuk, hogy küzdenek, nem adják olcsón magukat, s az eddig lesajnált magyar csapat újra beírta a nevét a nagy nemzetközi fociéletbe. Innen a fotelból köszönöm az élményt, köszönöm azt, hogy megajándékoztatok 1986-ban elveszett álmommal. Köszönöm, hogy a feleségem is örömmel szurkolhat és a 1,5 és 3 éves gyerkőceim kiabálhatják, hogy Hajrá Magyarok. Köszönöm az örömkönnyeim kicsordulását és köszönöm, hogy adtatok egy régóta hiányzó sikerélményt a világ magyarságának. Ti már legendák vagytok, egy napon fognak rólatok beszélni a Nagy öregekkel. Köszönöm, hogy vagytok és köszönöm minden magyar és nem magyar (mert voltak sokan) szurkolónak is, hogy veletek élt és ők lehettek a 12-ik játékosok. Várjuk a VB selejtezőket, ahol ugyanígy együtt ott leszünk. Addig is Hajrá magyarok!

image

 

Készítette: Zoli

Megosztás:
468 ad